Színre szín

2007.06.28., 2007. évfolyam, 26. szám

szerző: Jolsvai András  forrás: 168óra

Ha a héten Őrbottyánban járnak (tudom, hogy a többségüknek ez nem látszik életszerűnek, de azért ne zárjunk semmit ki: a világon bármi megtörténhet), mindenképpen kanyarodjanak el az I. számú Művelődési Ház felé (vajon hány van még, ha ez az I. számú?, és milyen logika szerint osztályozódnak?, megannyi nyugtalanító kérdés, amelyet előbb-utóbb fel kell majd tennünk Cserepka polgármester úrnak), ahol péntekig még gyönyörködhetnek Antos Péter festői képeiben.

Annak idején, amikor néhány év előtt Vácott először szembesültünk az antosi piktúrával, arról szóltunk, milyen nagy erővel bízik a művész a nyers színekben - Antosnál elsősorban a szín a képszervező elem, még akkor is, ha erősen komponált geometriája van a műveinek. Egyes munkái mintha az érett Kassákot gondolnák tovább, mások, játékosan, a kaleidoszkópot fosztják meg szimmetriájától, ismét mások kinagyított természetfotó-részletre hajaznak.

De akár így, akár úgy, a képek hangulatát a harsány színek formálták, értelemszerűen, jobbára derűsre.

Mostanra mintha szelídült volna a kép, a pasztellszínek erősödtek föl, a sárga visszaszorult, jött a zöld, a türkiz, a búzakék is. A formák is mintha egyszerűsödnének, megjelent a figuralitás is, egyelőre mellékszálként persze, belesimulva az antosi piktúrába. Már-már szabályos tájképek is feltűnnek, jelezve (amit, másrészt, a nonfiguratív képek színvilága is erősen sugall), hogy a művész igazán a természetben (a lankás hegyek oldalán) érzi otthon magát.

Mintha halkabb, bölcsebb, mélázóbb lenne ez a festészet.

Vagy csak mi lettünk halkabbak, bölcsebbek, mélázóbbak?